Gondolatok a családon belüli erőszakról
Sokat gondolkodom azon, hogy milyen világban élünk. Egy olyan világban, ahol még mindig rengeteg nő él félelemben, megaláztatásban, sokszor éppen annak az embernek a közelében, akitől szeretetet, biztonságot és tiszteletet kellene kapnia.
Számomra felfoghatatlan, hogyan képes valaki bántani azt az embert, akit állítólag szeret.
És itt nemcsak a fizikai erőszakról beszélek. Egy embert szavakkal, lelki terrorral, állandó ellenőrzéssel és megalázással is tönkre lehet tenni. Sokszor ezek a sebek sokkal tovább megmaradnak, mint a látható sérülések.
Ami pedig különösen felháborít, az a társadalom hozzáállása.
Hányszor halljuk azt, hogy „Miért nem hagyta ott?” vagy „Biztos megvolt rá az oka!”
De könyörgöm, miért mindig az áldozatnak kell magyarázkodnia? Miért nem azt kérdezzük, hogy milyen ember az, aki képes félelemben tartani, megalázni vagy megütni egy másik embert?
Sokan nem értik meg, hogy egy ilyen kapcsolatból kilépni egyáltalán nem egyszerű. Ott vannak a gyerekek, az anyagi függőség, a fenyegetések, és sok esetben az a teljesen elveszített önbizalom, amit évek alatt romboltak le.
És akkor még nem beszéltünk a gyerekekről.
Mert egy gyermek mindent lát, mindent érez. Lehet, hogy nem ő kapja a pofont, de végignézi, ahogy az édesanyját megalázzák. Ezek az élmények pedig egy egész életre nyomot hagyhatnak benne.
Úgy gondolom, hogy Magyarországon sokkal komolyabban kellene foglalkozni ezzel a problémával. Nem elég törvényeket hozni, ha a segítség sok esetben későn érkezik, vagy az áldozat nem érzi magát biztonságban.
És van még valami, amit fontosnak tartok kimondani.
A szeretet nem birtoklás. A féltékenység nem jogosít fel senkit az erőszakra. És attól senki nem lesz férfi, hogy uralkodni tud egy nő felett.
Számomra az igazi férfi nem az, akitől félni kell, hanem az, aki mellett egy nő biztonságban érezheti magát.
Nem állítom, hogy minden férfi bántalmazó, mert ez természetesen nem igaz. De azt igenis ki kell mondani, hogy az erőszakra nincs mentség.
A legszomorúbb pedig az, hogy sokan még mindig inkább elfordítják a fejüket, mondván, ez családi ügy.
Nem! Ez nem magánügy!
Mert ahol valakit rendszeresen megaláznak, megfélemlítenek vagy bántalmaznak, ott már rég nem szeretetről beszélünk.
Én egy olyan társadalomban szeretnék élni, ahol az áldozatnak nem szégyenkeznie kell, hanem segítséget kapnia. Ahol nem akkor kezdünk el foglalkozni a problémával, amikor már megtörtént a tragédia.
Mert szerintem egy kapcsolatnak nem arról kellene szólnia, hogy az egyik ember hatalmat gyakorol a másik felett, hanem arról, hogy két ember tiszteli, támogatja és megbecsüli egymást.
És aki ezt nem képes megérteni, annak nagyon komolyan el kellene gondolkodnia azon, hogy mit is jelent valójában szeretni valakit.
Leave a Reply