Amikor megnéztem a Bohemian Rhapsody című filmet, azt éreztem, hogy nem egyszerűen egy zenész életének történetét látom. Sokkal inkább egy olyan ember történetét, aki egész életében kereste a helyét a világban, miközben végül éppen azzal vált különlegessé, hogy nem volt hajlandó beleilleszkedni abba.
Freddie Mercury – eredeti nevén Farrokh Bulsara – egészen különleges jelenség volt. A film a Queen felemelkedését és Freddie útját mutatja be a kezdetektől egészen az 1985-ös Live Aid koncertig. Rami Malek alakítása pedig olyan erőteljes, hogy néha az ember szinte elfelejti: nem magát Freddie Mercuryt látja a vásznon. Malek ezért az alakításért Oscar-díjat is kapott.
Ami számomra Freddie-ben igazán érdekes, az nem pusztán a hangja vagy a színpadi tehetsége. Hanem az a hihetetlen szabadság, amellyel önmagát kifejezte. Nem akart átlagos lenni. Nem akart megfelelni annak, amit mások elvártak tőle. A színpadon pedig olyan emberré vált, aki egyszerre volt hatalmas, játékos, provokatív és lenyűgöző.
A film egyik legfontosabb gondolata számomra éppen ez: néha az tesz igazán különlegessé valakit, amit mások furcsának vagy elfogadhatatlannak tartanak benne.
És itt jutott eszembe nekem Marilyn Manson.
A két ember természetesen teljesen más műfajban és más korszakban alkotott, de van bennük valami közös. Mindketten felismerték, hogy az előadóművész nem feltétlenül attól válik emlékezetessé, hogy hasonlít másokra. Éppen ellenkezőleg: attól, hogy annyira önazonos, hogy képes megteremteni a saját világát.
Freddie Mercury ezt a zenében és a színpadon tette meg. Marilyn Manson a zenét, a látványt, a provokációt és a társadalmi tabuk feszegetését használta ugyanerre. Mindkettőjükben van valami meghökkentő és nehezen megfejthető. Mintha azt üzennék: nem kell olyannak lenned, amilyennek a világ látni akar.
Talán ezért is tudnak ennyire megérinteni az ilyen személyiségek.
A Bohemian Rhapsody ugyanakkor nem egy hibátlan történelmi dokumentumfilm. Több eseményt leegyszerűsít vagy más időpontra helyez, például a Queen Live Aid előtti „újraegyesülését”, illetve Freddie HIV-diagnózisának időzítését is. A valóság ennél összetettebb volt.
De talán éppen ezért érdemes a filmet nem dokumentumfilmként, hanem egy érzelmi portréként nézni.
És az érzelmi hatása nagyon erős.
A Queen zenéje végig ott van a történetben, de a film végére már nem egyszerűen dalokat hallgatunk. Megértjük, hogy ezek a dalok egy ember életének részei voltak. Egy emberé, aki egyszerre vágyott szeretetre, szabadságra, elismerésre és arra, hogy valaki valóban megértse őt.
A Live Aid koncert jelenete pedig számomra a film csúcspontja. Freddie ott már nem magyarázkodik. Nem próbálja bizonyítani, hogy ki ő. Egyszerűen kiáll a színpadra, és uralja azt. A film ezt a húszperces fellépést rendkívül részletesen rekonstruálja.
És talán ebben van Freddie Mercury igazi ereje.
Nem az volt a célja, hogy olyan legyen, mint bárki más. Az volt a célja, hogy Freddie Mercury legyen.
Ezért maradt emlékezetes.
És talán ezért tudott engem is ennyire megérinteni a film.
Mert a története mélyén nem csak egy rocksztár történetét látjuk, hanem egy emberét, aki egész életében próbálta megtalálni azt a helyet, ahol végre önmaga lehet. A világ pedig végül éppen azért szerette meg, mert olyasmit adott neki, amit senki más nem tudott.
Freddie Mercury és Marilyn Manson között ezért én nem elsősorban a zenét vagy a megjelenést látom közösnek, hanem az egyediséghez való ragaszkodást.
Mindketten megmutatták, hogy az ember néha akkor válik igazán szabaddá, amikor már nem akar mindenkinek megfelelni.
És talán ez a Bohemian Rhapsody egyik legszebb üzenete is:
Nem az a fontos, hogy olyan legyél, mint amilyennek mások szeretnének látni. Hanem hogy legyen bátorságod önmagad lenni – még akkor is, ha ezért először furcsának tartanak.
Leave a Reply